Az elmúlt 25 évben szerzett tapasztalataim alapján határozottan úgy gondolom, hogy egy fénykép mélységének legintenzívebb átéléséhez – az expozíció pillanatától a néző érdeklődéséig – három út vezethet: hagyományos kiállítás formájában bemutatni egy hosszabb-rövidebb periódus munkájának termését, zenés slideshow vetítés keretében, erős atmoszféra megteremtésével átadni egy nagyobb lélegzetvételnyi anyagot, vagy egy fotóalbum oldalait (oldalpárjait!) felhasználva közvetíteni a művész gondolatait, érzéseit. A kiállítás és vetítés egyszeri alkalmaihoz képest a könyvek bármikor rendelkezésünkre állnak, és az alkotótól független, hosszú életet élhetnek.
Egy fotóalbum – jó esetben – nem csak a befogadónak jelent élményt, hanem a megteremtésére vállalkozó alkotónak is, bőségesen ellátva őt hónapokra kreatív tennivalókkal. A gyakran nagyon hosszadalmas és komplex szerkesztési folyamat legalább akkora fantáziát, szabadságot és inspirációt „követel” a fotográfustól, mint maguknak a képeknek az elkészítése. (Esetemben ez inkább rátalálást jelent, mint készítést.)
Amikor az első nagyobb albumom (Állófilmek, 2008) kiadására lehetőségem adódott (a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően, amely intézményrendszer nélkül egyetlen könyvem sem jelenhetett volna meg), rögtön tudtam, hogy a fotóimat további „szellemi réteggel” egészítem majd ki; így azóta aforizmákat társítok melléjük. Nem azért, mert nem tartom elég erősnek a képeimet ahhoz, hogy önálló életet éljenek, épp ellenkezőleg: úgy vélem, a fotográfiának – mint esszenciális, tömény műfajnak – csak jót tehet egy kis fellélegzés vagy szünet, amikor a képek amúgy is nagy mennyiségben vannak jelen mindennapjainkban. A fotók és szövegek pozitív együttélésének felfedezése pillanatában egy ígéretes lehetőség csillant fel, amelyhez – a befogadás egyénenként változó idejét is alapul véve – leginkább a könyv, mint megjelenési forma, szolgálhat ideális terepként.
Talán nem árulok el nagy titkot, hogy az aforizmákra ugyanúgy bukkanok rá olvasás közben, ahogy a világban kószálva találom meg (vagy ők engem) azokat a képeket, amelyeknek végül jelentőséget tulajdonítok. Egyúttal kötelességemnek érzem – mindent megtéve azért, hogy ezt a jelentőséget más is felfedezhesse, átérezhesse –, hogy biztosítsam a képeim hosszú életét. Alkotói szempontból ugyanarról a rátalálásról van szó a kép és szöveg párosításakor, mint a fotózásnál. Olvasás közben mindig nagy örömmel tölt el az a felismerés, hogy az adott író gondolatát már lefotóztam korábban. Az idézettársítások ugyanis mindig utólag történnek, soha nem lennék képes meglévő szövegekhez utóbb készíteni fotókat.
A könyveim születése gyakran több időt ölel át, mint egy terhesség kilenc hónapja, és bizony az utolsó hetek, a nyomdába kerülés időszaka mindig a legfájdalmasabb, amikor kiszolgáltatott helyzetbe kerül az alkotó, mivel a gépmester veszi át az irányítást. Ahogy egy szülésnél is a szülész orvos felkészültsége, figyelme meghatározó tud lenni, egy fotóalbum fizikai megjelenése is nagyban függ attól, hogy a gépmester mennyire volt körültekintő.
Ha kedvezőek az együttállások, és abban a kegyelmi állapotban lehet részünk, hogy egy időt meghosszabbító műfajban teremtővé válhatunk, vagy a másik oldalon a teremtés gyümölcsének befogadóivá, akkor a fotográfia – és az alkotás – elnyerte értelmét: gazdagított legalább két lelket. Ahogy Ansel Adams mondja: „Minden fényképen van két ember. A fényképész és a néző.”
Vancsó Zoltán